Korosztály: 6-13 év

A  történet  történelmi háttere:

Ez a kis könyv Hana Gofrit tanuvallomása alapján készült az elemi iskolás tanulók számára. Hana Lengyelországban született, ahol 1939-ig a Második  Világháború kitöréséig, élte vidám  gyermekkorát. Biala Rawska  kis városában  békésen éltek együtt zsidó és legyel  keresztény családok. Hana nagy szeretettel  emlékezik vissza erre a szép korszakra, mikor gondtalanul játszadozott  a helyi lengyel gyerekekkel, s mikor szülei büszkélkedtek Hanalével aki folyékonyan szavalta a lengyel verseket. A németek bevonulásával Hanale  életei is gyökerestől megváltozott: Zsidó családtagjait, a többi zsidó lakossal együtt  gettóba zárták, az iskolából kitiltották, szüleivel bujdosni kényszerült, apját elvesztette, s a sok megpróbáltatás után végül is  édesanyjával együtt megérte a felszabadulást. Hana ma Tel Avivban él fiával és unokáival együtt.

Pedagogiai  feldolgozás:

Pedagógia  Koncepció
Ezt a történetet  a fiatal korosztály számára lett dolgoztukfel, abból  a pedagógia felfogásból kiindulva, miszerint, ebben a korban  is lehet  beszélni a Holokausztról, de nem a borzalmakat hangsúlyozva, hanem azokat a mozzanatokat bemutatva egy bizonyos személy  történetében, melyek az életharcot mutatjákbe. Egyrészről a zsidó áldozat, másrészről a nem zsidó mentő emberi mivoltának megőrzésérét való küzdelmet  tükrözi vissza. Az is  fontos tényező, hogy a Holokauszttal először szembesülve, egy olyan  történettel ismerkedjenek meg a ésmerkedjenek gyerekek, melyben a történet központjában álló elbeszélő, végülis megmenekült a haláltól. A tanuvallomás oly módon van feldolgozva, miszerint a történelmi adatokat  minimálisan adagolja, és  a személyes  élményeket a gyermek szemszögeből világitja meg. Periodikus szempontból nem csak az 1933-1945  közötti időszakról beszélünk, hanem végigkisérjük az áldozat történetét, a Holokauszt előtti időszaktól egészen a felszabadulás utáni új élet felépitéséig. Ennek keretében felvethetők olyan témák, vagy kérdések, mint a megaláztatás és kirekesztés  hatása, a bujkálás  és a menekülés lehetőségei, formái, veszélyei, mgmentők és mgmentettek  nehézségei, a család szétomlása avagy összetartása. A könyv segitségével Hana Gofrit tanuvallomása interdiszciplináris módon mutatható be, melynek keretében amit a szöveg leir, azt a rajzok érzelmileg is kifejezik megközelitenek.

Didaktika:

Tapaszatalatunk szerint e könyvet a gyerekekkel  együtt ajánlatos feldolgozni, mielőtt önálló olvasmányként   tüntetnénk fel.
A tanitványok zsenge koránál fogva nagyon fontos a tanár kisérő  s odafigyelő szerepe ,  miután a történetnek  erős érzelmi hatásai  lehetnek.
1.  A történet a következő belső témákra van felbontva:
Boldog Gyermekkor, Amikor kitört a háború, A gettóban, A zsinagógában, Az iskolában, Kiűzve, Hová meneküljünk , Láthatatlanok, Lázadás, Hajszál hiján múlt, A Háború végén, Újra zsidók között, Útban Izrael felé.
2.  A történetet  fejezetenként, fokozatosan, és nem egyszerre mutatjuk be.
3. Egyes fejezeteket külön-külön is fel lehet dolgozni a tanitványokkal együtt.
4. Úgy a történelmi adatokat, mint az érzelmi kérdéseket, élményeket, mérsékelten, a tanitványok kora,  felfogó és befogadó-képességükhöz idomitjuk.
 A történetet Hana Gofritnak azzal a  képével kezdjük, ahol a fiával és unokáival látható. Ez által  a tanitvány egy  pozitiv és megnyugtató kép alapján kezd megismerkedni a traumatikus témával, hiszen a történet hőse Hana, életben maradt. Ez után minden egyes fejezetet külön kezelünk.

1. Boldog Gyermekkor

Ma Hana a nevem, gyerekkoromban Hanicskának becéztek. Lengyelországban születtem 1935-ben, szüleimet Hersel és Ziszel Herskovisnak hívták. Egy Biala Rawszka nevű kisvárosban éltünk sok zsidó és keresztény lengyel család mellett. Első éveimet ebben a városkában töltöttem, ahol hosszú időn keresztül éltek együtt zsidók és keresztények. Szüleimmel a főutcán laktam, velünk szemben a Neumann család, szintén zsidók. Nagymamám a belvárosban, a piac közelében lakott, a nagynénéim pedig egy olyan lakótelepen, ahol az emberek többsége zsidó volt.
Legjobb barátaim keresztény lengyel szomszédaim voltak: Marisa, Janek és Bása. Nagyon szerettem bújócskázni velük, s szívesen rejtőztem el a hátsó udvarban álló magas fa lombjai közé. Onnan kísértem figyelemmel a hangyák szorgos gyűjtögetését. Néha úgy belemerültem a bámulásukba, hogy amíg meg nem hallottam Marisa és Janek hívó hangját, teljesen elfeledkeztem a játékról.
Városunk szélén egy folyó hömpölygött. Télen, amikor befagyott, ott csúszkáltunk a jégen. Amikor kitavaszodott s a jég elolvadt, apró facsónakokat eresztettünk a hullámokra, és addig futottunk utánuk, míg el nem tűntek a szemünk elől.
Engem mindenki szeretett a városban. Mosolygós, vidám, göndör hajú kislány voltam, az arcom folyton piroslott a sok kedves csipkedéstől, amivel a felnőttek köszöntöttek.

kérdések:

1. Hogyan éltek a keresztények és a zsidók Biala Rawska városában a Második    Világháború előtt?
2. Kik voltak Hana barátai és hogyan töltötték együtt szabad idejüket?
3. Hogyan emlékszik vissza Hana erre a korszakra?
4. Mennyiben hasonlit avagy különbözik Hana gyermekkora a ti gyermekkorotoktól?

Rengeteg lengyel verset tudtam kívülről, ezért aztán a szüleim sokszor szerepeltettek családi, baráti összejövetelek alkalmával. Ilyenkor Anyu megkért, hogy énekeljek vagy szavaljak valamit a vendégeknek. Nem mindig volt hozzá kedvem, inkább a gyerekekkel szerettem játszani.
Sajnos az összes verset és dalt elfelejtettem, mióta megváltozott az életem. Amikor kitört a háború, szép gyermekkorom örökre odaveszett.
Négyéves voltam 1939-ben, a háború kezdetén, amikor a szomszédos Németország katonái elfoglalták Lengyelországot.
Hamarosan a mi városkánkban is megjelentek a szürke egyenruhás német katonák. Ezek rögtön kijárási tilalmat rendeltek el, ami azt jelentette, hogy este 8 órától senkinek sem volt szabad elhagynia az otthonát. Ha valakit mégis az utcán találtak, azt keményen megbüntették.
Egy napon észrevettem, hogy a mamám sárga anyagból csillagokat varr apám télikabátjára.

– Anyu, mit varrsz? – kérdeztem.
– Ez egy sárga csillag, amit a ruhánkon kell hordani, amikor kimegyünk az utcára – válaszolta Anyu.
– Mindenkinek kell ezt hordani? – kérdeztem.
– Nem, csak a zsidóknak – mondta Anyu.
– Miért?
– Mert a német katonák így parancsolták, és erre kötelezik a zsidókat.
– De mégis, miért?
– Azért, hogy rögtön felismerjenek minket, akik zsidók vagyunk – mondta Anyu türelmetlenül.
– Miért fontos nekik, hogy ki zsidó? – érdeklődtem.
– Nem tudom! Eza parancs, ezt tesszük – válaszolt ingerülten Anyu, tovább varrva a sárga csillagot Apu szürke kabátjára.
Oldalról figyeltem Anyu arcát, amint összeszorított szájjal varrt, ujjai idegesen és gyorsan jártak.
– Anyu, hozzam az én kabátomat is?
– Nem! Nem! Gyerekeknek nem kell! – válaszolt Anyu ijedten, miközben a tű tovább futott a sárga csillagról a kabátra.
Este már ott lógott a bejárati ajtó fogasán Anyu fekete és Apu szürke kabátja.
Elöl és hátul mindkettőn fel volt varrva a nagy, sárga csillag.

kérdések:

1. Hogyan változott meg Hana  és családja élete a  háború kitörésekor?
2. Mit kellett Hana édesanyjának a kabátjukra varrni, s mit értett meg Hana mindebből ?
3. Szerintetek   mit értett, mit érzett, és mit gondolt Hana édesanyja  a háború kezdetén?
4. Milyen érzés volt szerintetek a sárga csillagos kabátot viselni?
5. Miért kellett a zsidóknak sárga csillagot viselni?
6. Mi a véleményetek az ilyen megbélyegzésről?

Miután a német hadsereg elfoglalta Lengyelországot, a zsidóknak külön erre a célra kijelölt utcákba, házakba kellett költözködniük mindenhol, ahol a katonák megjelentek. Ezeket a helyeket gettónak nevezték.
A mi városunkban is létrehoztak egy ilyen gettót, ahová a nagymamám a nagynénéimmel és a város többi zsidó lakójával együtt hamarosan beköltözött.
A zsidóknak nem volt szabad kimenni innen, tilos volt vásárolniuk, üzletelniük, s csak nagyon kevesen dolgozhattak közülük a gettón kívül.
Anyu, Apu és én különengedélyt kaptunk arra, hogy továbbra is a gettón kívül lakhassunk.Hogy a németek miért engedték ezt meg nekünk?
Hát azért, mert a mamám varrónő volt. Ő varrt mindent a város asszonyainak: ruhákat, kosztümöket; és ő javította a német katonák egyenruháit is. Ezért akarták, hogy Anyu továbbra is varrjon nekik. Mert nem volt nála jobb varrónő a környéken.
Anyu reggeltől estig dolgozott. Amikor próbálni jött egy vevő, én a szoba sarkából, egy kis sámlin ülve figyeltem őket. Nagyon érdekes volt látni, miként nézegetik magukat a nők a hatalmas tükörben, hogyan méregetik vonalaikat alulról, felülről, oldalról, hátulról, miközben Anyu sürög-forog körülöttük. A megvarrt ruhákért Anyu élelmiszert kapott.
Apu folytatta üzleteit, minden reggel bement a gettóba. Néha én is vele mentem. Bent, valamelyik házban, Apu egy kis asztal mellett ült, én meg mellette egy széken. Sorban egymás után érkeztek a gettóban élő zsidók. Mindegyik hozott magával valamit: az egyik egy ezüsttálat, a másik családi ékszert, a harmadik egy drága szőnyeget, s mind arra kérte apámat, hogy adja el az értékes tárgyakat a város gettón kívüli piacán. Apu valóban eladta ezeket, azonban csak nagyon kevés élelmiszert hozhatott cserébe. Senki sem akarta megfizetni az értéktárgyak valódi árát, úgyhogy Apunak és a gettóban élő zsidóknak is be kellett érniük az alacsony árral, amiből alig tudtak valamiféle élelmet vásárolni.
Anyu minden délben rövid időre abbahagyta a varrást, hogy megfőzze ebédre a levest. A vízzel teli, nagy fazékba bedobta a megpucolt zöldségeket, hozzátett egy kis zsírt, és a leves illata lassan bejárta a konyhát. Ebben is szerettem Anyunak segíteni. Felálltam a kisszékemre, s így kavargattam a levest a fakanállal addig, amíg az a kevéske zsír szépen el nem olvadt, és egyenletesen megfőtt a zöldséggel és fűszerekkel együtt.
Később, mikor Anyu megkérdezte: „Na, Hanicska, finom a leves?”, akkor én a levesbe merítettem a fakanalat, kivettem belőle egy kicsit, megfújtam és megkóstoltam. Így aztán Anyu csak az én „ellenőrzésem” után emelte le a teli fazekat a tűzhelyről, és tette rá a szekérre, amellyel a gettóba szállította, hogy szétossza az éhező zsidóknak.

kérdések:

1. Mit értünk a gettó alatt?
2. Hogyan  és miben változott meg a zsidó családok élete a gettóban, milyen nehézségekbe ütköztek?
3. Miért maradhattak Hana szülei a gettón kivül?
4. Hogyan próbáltak Hana szülei segiteni a gettón belül lakó zsidóknak?
5. Mi volt Hana feladata,  és szerintetek miért rótta  ezt rá  édesanyja?

Nagyböjt napján (Jom Kipur), Kol Nidréj estéjén Apuval együtt mentem imádkozni a gettóbeli zsinagógába. Apu felvette ünneplőöltönyét – zakója gallérján ott éktelenkedett a sárga csillag. Rajtam a fehér, virágos ruhám volt, fehér lakkcipővel a lábamon. Apu egy bársony kistáskát tartott a kezében, aminek selymes anyagát mindig szerettem megtapintani, benne imasála, a talit.
Ahogy közeledtünk, egyre több, ünneplőbe öltözött gyereket láttunk, akik ott játszottak a zsinagóga lépcsőin. Minden olyan tisztának és rendezettnek tűnt.
A zsinagóga kapujában Apu elbúcsúzott tőlem és bement. Én ott maradtam a bejáratnál, onnan néztem, mi zajlik odabent:
Magas, égszínkékre festett oszlopok tartották a széles, fehér mennyezetet. Az oszlopokra erősített gyertyatartókban égő gyertyák sora bevilágította a helyiséget. A zsinagóga ragyogott a fénytől.
A lenti rész tele volt fapadokkal, melyek előtt százasával álltak a fehér imasálba burkolózó imádkozók.
Valósággal tapintani lehetett az áhítatos hangulatot.
Nagy figyelemmel hallgattam az imádságot és az éneket. Egy új nyelvvel szembesültem, amit eddig nem ismertem: a héberrel. Valahogy tudtam, hogy ez az én nyelvem, a népem nyelve, a zsidók nyelve.
Egy kis idő múltán kimentem, hívtak a gyerekek. Igyekeztünk a hely tisztelete miatt csendben játszani.
Egypár hét múlva hatalmas tűz pusztított. Láttam a vörös lángokat. Rohantam Anyuhoz.
– Anyu! – kiáltottam. – Mi ég ott?
Anyu csendben átölelt, és suttogva mondta:
– A zsinagóga ég. A német katonák felgyújtották a zsinagógát.
– De miért, Anyu, miért?!
Anyu megölelt, ám nem válaszolt.
A mai napig is előttem van a jom kipuri imádkozók képe… de ez mindig összefolyik az égbe törő, vörös lángok emlékével.

kérdések:

1. Milyen emlékei vannak Hanának a zsinagógából?
2. Mit tudtunk meg ebben a fejezetben a hagyomlányokról, vallásról?
3. Mi történt a zsinagógával  a háború alatt?

Betöltöttem a hatodik évemet. Ebben az időben Biala Rawszkát, a mi lengyelországi városkánkat a németek tartották megszállva.
Elérkezett a tanév kezdete. Marisa – kis lengyel barátnőm – felajánlotta, hogy az első napon vele menjek az iskolába. Reggel találkoztunk, és a város többi gyerekével együtt igyekeztünk az iskola felé.
A kapuban ott állt a portás, akit jól ismertem: egész közel lakott hozzánk, pár lépésre a házunktól. Minden tanulót jó reggelttel köszöntött, és mindenkinek sikeres tanulást kívánt.
Elsőként Marisa ment be az iskola kapuján, én meg utána.
– Jó reggelt! – üdvözöltem a portást.
– Hát te meg hová mész? – kérdezte.
– Az iskolába, az első osztályba – mondtam büszkén, miközben lépkedtem előre.
A portás elém állt.
– Te nem mehetsz be!
– De már én is hatéves vagyok!
– Te zsidó vagy! A zsidók nem tanulhatnak! Ebbe az iskolába zsidó be nem teszi a lábát!
Körülnéztem s észrevettem, hogy Marisa és a körben álló gyerekek mind ránk figyelnek. Hirtelen megszólalt az iskolai csengő. A többiek – így Marisa is – az osztályokba futottak, én meg megfordultam, és kifelé indultam.
Csak álltam az utcán, az iskola kerítésébe kapaszkodva, s láttam, miként távolodik Marisa.
Nem sírtam! Zsidó vagyok, nekem ott nincs mit keresnem, számomra ott nincs hely.
Addig álldogáltam, amíg az udvar ki nem ürült, és a gyerekek be nem mentek az iskola épületébe. Aztán hazamentem.
Anyu mosolyogva fogadott:
– Hol voltál, Hanicska?
– Á… csak sétáltam egy kicsit… – mormoltam az orrom alatt.
– Na, gyere, Kicsim! Ma kezdődik a tanév, már várnak a könyvek!
Anyu bevezetett a szobába, ahol Apu fogadott.
Az asztal teli volt könyvekkel és füzetekkel.
Apu mosolyogva fogott velem kezet, és gratulált:
– Hanicska, ma lépsz be a „mi iskolánk” első osztályába. Sok szerencsét és sikert kívánok neked!
A „mi iskolánkban” Anyu és Apu voltak a tanítóim, ők tanítottak meg írni és olvasni.

kérdések:

1. Hogyan emlékeztek  vissza arra a napra  amikor először léptétek át az iskola kapuját?
2. Hogyan  készülődött  Hana az első iskolai napra?
3. Miért nem érkezettmeg  Hana az osztályba?
4. Mi történt szerintetek a Marisa és Hana közötti barátsággal?
5. Mit jelentett Hana számára az apja által vezetett ”otthoni iskola”?
6. Mi a véleményetek a portás  viselkedéséről?

Egy éjjel a németek megparancsolták, hogy minden zsidó azonnal jelenjen meg az iskola épületében. Nekünk is ott kellett lenni, s csak egy kevés harapnivalót, illetve egy rend ruhát vihettünk magunkkal.
Anyu gyorsan összepakolt mindent, ami két bőröndbe belefért, majd csatlakoztunk a többi zsidóhoz, akik a gettóból jöttek. Az osztályokban várakoztunk, ahova minden órában bejött egy német katona, névsorral a kezében. Akiknek a nevét felolvasta, azokat már kint az udvaron várták a lovas szekerek. A szekereket a helyi lengyel kocsisok hajtották. Legtöbbjüket személyesen is ismertük: annak idején, a háború előtti régi szép időkben ezek az emberek hozták a piacra az árut.
Mi is vártuk, hogy a nevünkhöz érjenek, s közben az ablakból láttam, amint a nagymamám egyik szomszédja odament az egyik kocsishoz, és megkérdezte:
– Hová?
– Keletre! – volt a válasz.
Ezután a német katona a nagymamám, a nagynénéim és az unokatestvérem nevét olvasta fel a névsorból. Anyuék sírva búcsúztak el tőlük. Én is összeölelkeztem velük búcsúzóul, de nem sírtam. Hiszen hallottam a kocsist, amint azt mondta, hogy keletre viszik őket, és én tudtam Apu meséiből, hogy Erec Iszrael keleten van. Apu testvére, Jakov, még a háború kitörése előtt vándorolt ki Erec Iszraelbe. Ezért hittem azt, hogy mindenkit – nagymamával együtt – Erec Iszraelbe visznek.
Nagymama felült a nagynénikkel együtt a szekérre, ahol őket már nem láttam, csak a kocsi kerekeit és a lovak türelmetlenül dobogó patáit.
Mire megvirradt, a német katona is a névsor végére ért. Minket azonban nem hívtak.
A szekerek parancsszóra indultak el. Amikor Anyu megértette, hogy mi itt maradunk, gyorsan kivett minden, már előre dobozokba csomagolt ennivalót a bőröndből, s a szekerek után szaladva dobálta be őket nagymamának. Addig szaladt kisírt szemekkel, amíg el nem tűntek a látóhatáron.
Azt, hogy maradhattunk, ismét Anyunak köszönhettük, miután a németek most sem akartak lemondani a munkájáról. Nem volt nála jobb varrónő a környéken.
Csakhogy a szekerek nem Erec Iszraelbe mentek, mint ahogy én akkor hittem, hanem Kelet- Lengyelországba.
A háború után kiderült, hogy előbb Tomasov városába szállították a zsidókat, ahonnan aztán vonattal Treblinkába vitték őket.
Treblinkában a németek megölték a zsidókat, köztük a nagymamámat, nagynénéimet és az unokatestvéremet, Henját is.
A városunkban rajtunk kívül csak a cipész, a kovács és még egypár zsidó maradt – a németeknek kellett dolgozniuk.
A gettóban csak az üres házak maradtak.
A boltokat betörték és kifosztották.
A fényképész üzletéből – melynek az ajtaját szintén feltörték – a városban élt zsidó gyerekek és felnőttek képei szálldostak ki a kavargó szélben.

kérdések:

1. Mit gondolt Hana, hova viszik a zsidókat a gettóból?
2. Hova vitték végül is a gettóból elűzött zsidókat, s mi történt ott velük?

Anyu varrt nekem egy új ruhát, már egész beesteledett, mire befejezte. Felállított az asztalra, és úgy próbálta rajtam a készülő csodaszép, sötétkék bársony, loknis, fehérgalléros ruhát. Határtalanul örültem! Ott forogtam az asztal közepén, miközben a kis loknik le-fel repdestek körülöttem.
–Vigyázz! Le ne ess onnan! – figyelmeztetett Anyu.
De én csak forogtam tovább, mint egy pillangó.
Hirtelen Apu toppant be. Odajött, és leemelt az asztalról anélkül, hogy észrevette volna az új ruhámat.
– Most rögtön el kell indulnunk! – hadarta. – Találkoztam Marisa apjával, aki azt mondta, hogy ma éjjel elüldöznek a városból minden zsidót, aki még itt maradt.
Nem volt idő kérdezősködni. Sietve elhagytuk az otthonunkat, és az erdő felé tartottunk. Mihelyt az erdőszéli házhoz értünk, a disznóólba menekültünk, s a szalma alá bújtunk.
Reggel, amikor a lengyel parasztasszony meglátott minket, adott nekünk egy kerek kenyeret, amit maga sütött, meg egy darab kolbászt. A parasztasszony a mi szomszédasszonyunk, Mosalkova barátnője volt. Mosalkovának sikerült őt rábírni, hogy jó fizetség fejében rejtsen el minket a disznóólban.
Naphosszat egy gödörben, a disznóól mélyén ültünk. Én egész nap hallgattam a tyúkok kapirgálását, a ház előtt álldogáló lovak nyihogását és a fák lombjainak suhogását.
Lassan beköszöntött a tél. A hideg szél hangosan zúgott az erdő fái között.
Ahogy elnéztem a kismalacokat, amint odafurakodtak a koca meleg hasa köré, arra gondoltam, hogy milyen jó nekem: én sem fázom, mert Anyuék mellett vagyok. Az ölembe vettem az egyik kismalacot, megsimogattam és sokáig eljátszottam vele.
Már nem emlékszem, mióta laktunk így a disznóólban, mikor egy reggel a parasztasszony rémülten szaladt hozzánk.
– Jaj nekem, édes jó Istenem! De félek! A német katonák felkutatják az egész erdőt, bujkáló zsidókat keresnek! Mi lesz, ha megtalálják magukat itt nálam?
– Nyugodjon meg asszonyom, majd jól elrejtőzünk az árok fenekén. – mondta Apu.
– Az ám, de az nem elég! – mondta izgatottan a parasztasszony. – A kislány! – nézett rám szúrós tekintettel. – A kislány megijedhet, elkiálthatja vagy elsírhatja magát, és akkor a katonák rögtön felfedezik, ami az én vesztemet jelenti! Hiszen maguk is nagyon jól tudják, mivel büntetik azt, aki zsidókat bújtat!
Hirtelen mély csend támadt a disznóólban, mindnyájan elhallgattunk. Még a disznók se röfögtek, azok is elcsendesedtek. Még a fák levelei se moccantak, mintha ők is megérezték volna a közelgő veszélyt.
– Megvan! – szólt hirtelen a parasztasszony. – A kislányt betesszük egy krumpliszsákba. Szása fiam majd a hátán cipelve fogja átvinni a zsákot az úton, s addig maguk jól elbújnak az árokban. Én meg befedem az árkot szalmával és rothadt gyümölcshéjjal úgy, hogy remélhetőleg az erős bűz miatt a németek messziről elkerülik majd.
Így aztán az új kék bársonyruhámban – ami ekkor már nem nagyon látszott újnak – bemásztam a zsákba. Hatalmas nagy, barna zsák volt ez, a szaga legjobban a disznóólbéli rothadt krumpli bűzéhez hasonlított.
Összekuporodtam a zsákban, és egyre azt ismételgettem magamban, hogy én most krumpli vagyok. Krumpli vagyok… krumpli vagyok… krumpli vagyok. Meg se szabad mukkannom! Hiszen egy krumpli nem beszél… csak hallgat! Még lélegezni is halálos csendben kell, nehogy valaki meghallja. Ha jönnek a németek, akkor sem szabad kiabálnom. Egy krumpli nem kiabál, csak hallgat!
Végül is a parasztasszony fia addig cipelt a hátán, amíg az anyja nem hívta, miután elmúlt a veszély. Így történt, hogy a németek nem találtak ránk.
Ezek után visszamentünk a disznóólba.
Én meg szerettem volna úgy repülni, mint egy pillangó.
 

A német katonák folytatták az erdő átfésülését, fáradhatatlanul keresték a bujkáló zsidókat.
A lengyel parasztasszony, aki eddig megengedte, hogy meghúzzuk magunkat a disznóólban, egyre jobban félt attól, hogy végül is ránk találnak, s akkor őt kegyetlenül megbüntetik. Hiszen mindenki tudta, hogy aki zsidókat rejteget, annak halálbüntetés jár. Ezért az asszony arra kérte a szüleimet, hogy keressünk magunknak más búvóhelyet.
Apu megkérte, hogy hívja el a szomszédunkat, Mosalkova asszonyt. Ő, mihelyt meghallotta, hogy új helyre van szükségünk, rögtön segítséget ígért.
Pár nap múlva halk lépéseket hallottunk a közelünkben. Nagyon megijedtünk, s gyorsan a gödör mélyére bújtunk.
Apu befedett minket egy csomó szalmával. Kinyílt a kapu.
– Ziszel, Hersel! – hallottuk Mosalkova asszony hangját.
Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel.
Mosalkova leült mellénk a disznóólba, és elmesélte, hogy azért a pénzért, amit Apu adott neki, csak két személyazonossági igazolványt sikerült szereznie – egy anya és a leánya részére.
– Azt ajánlom, hogy Ziszel és Hanicska álcázzák magukat parasztasszonynak és a lányának, és ketten utazzanak Varsóba, a nővéremhez – aztán Anyuhoz fordulva mondta:
– A nővérem és a férje már beleegyeztek, hogy náluk lakjatok.
– Mi mindnyájan együtt maradunk – mondta Anyu.
– De az nagyon veszélyes! – mondta Mosalkova. – Ha Herselt papírok nélkül fogják el, rögtön lecsukják. Még a lengyelek sem mernek papírok nélkül járkálni, nemhogy a zsidók!
– Hersel! – fordult Apuhoz az anyám. – Adj még valamennyi pénzt Mosalkovának, hogy szerezzen neked is egy lengyel személyazonossági igazolványt!
– Ziszel, nagyon tévedsz! Még pénzért is alig lehet egy ilyen igazolványt szerezni – mondta Mosalkova.
– Kivárjuk, amíg sikerül megszerezni! Mi együtt maradunk! Drága Mosalkova asszony, legyen szíves, próbáljon szerezni Herselnek is egy ilyen igazolványt! – ölelte át Anyu könyörögve a szomszédasszonyt.
– Ígérem, hogy amit csak lehet, megteszek! – mondta Mosalkova, miközben Anyu ismét megölelte őt.
Éjjel, mielőtt elaludtunk a disznóól mélyén, Apu megszólalt:
– Ziszel, Hanicska, azt akarom, hogy ti ketten utazzatok el!
– És mi lesz veled? – kérdezte Anyu.
– Én majd csatlakozom a partizánokhoz az erdőben.
Nagy szemekkel bámultam Apura. Sohasem hallottam a partizánokról.
– Tudod, Hanicska, bent, az erdő mélyén vannak lengyelek, zsidók és nem zsidók, akik a németek ellen harcolnak. Azzal a kevés fegyverrel, amit megszereztek, német katonai egységeket támadnak meg, hidakat és vasúti síneket robbantanak fel, hogy megzavarják a német fegyverek utánpótlását. Egy ilyen csapathoz szeretnék én is csatlakozni.
– De ez nagyon veszélyes! – kezdtem ellenkezni.
– Mindenhol veszélyes, ebben a büdös disznóólban is fenyeget a veszély. De, Hanicskám, megígérem neked, hogy óvatos leszek – mondta Apu, Anyura kacsintva.
– Hersel – mondta Anyu óvatosan –, talán várjunk még néhány napot, talán mégis sikerül Mosalkova asszonynak szereznie valami igazolványt!
– Nincs semmi értelme, a helyzet napról napra veszélyesebb. Lassan már a parasztasszony is elveszti a türelmét, aztán egyik napról a másikra elkergethet minket innen. Jobb, ha több pénzünk marad, amivel fizethetünk a Szkovronek családnak. Hiszen ők már beleegyeztek abba, hogy ti náluk lakjatok Varsóban. Ebben nektek is igazat kell, hogy adjatok nekem – mondta Apu.
Reggel Apu közölte Mosalkova asszonnyal a döntését. Mosalkova hamarosan megjelent egy tucat parasztruhával. Levetettem az új kék bársonyruhámat, ami bizony már nagyon bepiszkolódott, s helyette egy nagy, csíkos parasztszoknyát és egy nagy inget vettem magamra. A fejemet bekötötték egy nagy kendővel.
Mosalkova Anyu kezébe nyomta az igazolványt, s már készen is álltunk az útra. Apu erősen magához ölelt, és a fülembe súgta:
– Ne félj, Hanicskám, a háború után majd értetek jövök.
Keserves sírással váltunk el Aputól.
Mosalkova asszony fia vitt ki minket szekérrel a vasútállomásra, s onnan vonattal utaztunk Varsóba.
A vonaton szerencsésen keresztülmentünk az igazoltatásokon, aztán megérkeztünk Varsóba a Szkovronek családhoz.
Biztos voltam benne, hogy Apu is épségben érkezett meg az erdőbe a partizánokhoz. De kiderült, hogy tévedtem. Aput elfogták az erdőben és megölték. Így hát a háború végén nem jött értünk, ahogy megígérte.

kérdések:

1. Miért kellett Hanának és családjának oly hirtelen elmenekülni?
2. Hol kellett megúzodniuk, s hogyan teltek ott napjaik?
3. Ki  adott nekik menedéket, s milyen veszélyekkel  járt ez a lépés úgy a mentő mint a megmentettek számára?
4. Szerintetek, hogyan segitett magán Hana reitekthelyén, a krumplis- zsákban ?
5. Miért kellett  Hanáéknak hirtelen elhagyniuk menedékhelyüket, s milyen elhatározásokra jutottak  a család tagjai? Mi volt szerintetek a legnehezebb döntés?

Folytatá

▲ Oldal Tetejére