Úgy szerettem volna repülni mint egy pillangó!
Óravázlat - Folytatá

8. Láthatatlanok

Anyuval együtt megérkeztünk Varsóba. Senki nem vette észre, hogy zsidók vagyunk.
Befordultunk a Zelezna utca sarkán, és bementünk a 64-es ház kapuján. Onnan felmentünk a hatodik emeletre, ahol a Szkovronek család lakott. Szkovronekné a mi falubeli szomszédnőnk, Mosalkova asszony testvére volt. A Szkovronek család megengedte, hogy náluk lakjunk.
Így laktunk együtt Szkovronek bácsival, aki villanyszerelő volt, Szkovronek nénivel, aki szappant árult a piacon, és két lányukkal, Hankával és Básával, akik iskolások voltak.
Két éven keresztül laktunk velük együtt.
Két éven keresztül nem tettük ki a lábunkat a kapun.
Két éven keresztül még a lakásban sem járkáltunk.
Két éven keresztül még az ablakhoz se mentünk közel, csak négykézláb másztunk alatta.
Két éven keresztül Hanka és Bása nem hoztak haza barátnőket.
Senkinek sem volt szabad megtudnia, hogy mi is a lakásban vagyunk. Ez volt az életünk titka. Anyu takarított, és ő főzte a szappant, amit Szkovronek néni árult a piacon. Anyu varrta és javította a család ruháit is.
Esténként segített a lányoknak megírni az iskolában kapott házi feladatokat. Sokszor én is tudtam a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyeket a lányoknak kellett megoldani, de nagyon keveset beszéltem, nem akartam senkit sem zavarni vagy idegesíteni.
Reggel, amikor a házbeliek elmentek otthonról, hirtelen úgy éreztem magam, mint egy királynő. Meglocsoltam azokat a cserepes virágokat, amelyeket Szkovronek néni adott nekem, olvasgattam a lányok könyveit, négykézláb mászkáltam az ablak alatt, onnan hallgattam az udvaron játszadozó gyerekeket, és beszélgettem Anyuval. De csak suttogva, halkan, nehogy valaki meghallja.
Hosszasan ültem a bejárati ajtó mellett, és figyeltem a lépcsőn le-fel járó emberek lépéseit. Szkovronekék lépteit is meg tudtam különböztetni. Tudtam, mikor érkeznek, és már vártam, hogy lenyomják a kilincset. Ez volt a jel arra, hogy ki lehet nyitni az ajtót. Soha senki közülük nem kopogtatott, s nem csengetett. Ha valaki mégis csengetett vagy kopogtatott az ajtón, úgy éreztem magam, mint aki nem teljesítette a rábízott feladatot, hiszen nem hallottam meg idejében a lépcsőházi hangokat. Ilyenkor némán és izgatottan vártam, amíg a lépések eltávolodtak az ajtó közeléből.

kérdések:

1. Miért kellett Hanának és édesanyjának „láthatatlanná” válniuk, s ez hogyan nyilvánult meg mindennapi életükben?
2. Mi volt szerintetek a legnehezebb ebben a helyzetben, s hogyan próbálták Hana és édesanyja áthidalni ezeket a mindennapi nehézségeket.?
3. Véleményetek szerint  igaz-e az, hogy csak Hana és anyukája szenvedtek a varsói lakásban való bujdosásuk alatt? (Ki még és miért?)

9. Lázadás

Szkovronekék lakása nagyon közel volt a varsói gettó utcáihoz. A németek parancsa szerint a város minden zsidó lakosának oda kellett költöznie. Így lett a varsói a legnagyobb gettó. Szkovronek néni mesélte is Anyunak, mennyi zsidó érkezett a piactérre, miután megszöktek a gettóból. Ezektől a szerencsétlenektől hallottak az odabent uralkodó kibírhatatlan helyzetről, az éhségről, a járványos betegségekről és a szörnyű zsúfoltságról. Az a hír járta, hogy a gettóból marhavagonokkal szállítják el a zsidókat. Szkovronek néni azt is mondta, hogy kint az emberek azt suttogják, hamarosan történni fog valami a gettóban.
Egy éjjel, amikor már mindenki aludt, hatalmas robbanások hallatszottak a gettó felől, és az ég alja egész bevörösödött. Nem álltam meg, s óvatosan odalopakodtam az ablakhoz. Anyu már ott állt, némán. Nem váltottunk szót, csak folytak a könnyeink.
Tudtuk, hogy az a kevés zsidó, aki még a gettóban maradt, végső erejével, néhány pisztollyal most élethalálharcot vív az állig felfegyverzett német katonai egységek ellen. Világos, hogy ebben a harcban a zsidóknak semmi esélyük sincs.
Egy másik éjszakán felhurrogtak a szirénák. A németek bombázták a gettót. Rajtunk kívül a ház összes lakója – a Szkovronek családdal együtt – lement az óvóhelyre. Én Anyuval a lakásban maradtam. Anyu rám borult, és megtiltotta, hogy kinézzek. De én mégis kikukucskáltam egy kicsit a karjai alól, és csodálkozva figyeltem az ablakon át, miként csapnak le a bombák. Nem gömbölyűek voltak, ahogy elképzeltem, hanem olyanok, mint egy-egy nagy borosüveg. Így feküdtünk ketten, amíg el nem csendesült minden.
Néhány nap múlva Szkovronek nénitől tudtuk meg, hogy a gettót felgyújtották, s nem maradt ott egy zsidó sem.
Szkovronek néni nagyon dicsérte a zsidókat. Azt is elmesélte, hogy a városban a lengyelek azt mondják, a zsidók meg merték tenni azt, amit ők nem: mertek fellázadni.

10. Hajszál Híján Múlt

Amikor a Szkovronek családnál bujkáltunk, senkinek sem volt szabad megsejtenie, hogy mi is ott vagyunk. Ezért, amikor vendégek jöttek, Anyuval a nagy ruhásszekrénybe bújtunk be.
Egyszer, amikor váratlan vendég érkezett, s mi nem értünk el a szekrényig, nagy gyorsan a szenesládába rejtőztünk. A tetejére Szkovronek néni ráült, s mindaddig ott maradt, amíg a vendég el nem távozott.
Volt úgy néha, hogy órák hosszat kellett ülnünk a szekrényben némán, egy mukkanás nélkül. Ilyenkor, a szekrény alján gubbasztva, kék ruhás kis erdei törpének képzeltem magam, fejemen egy piros rojtos sapkával. Így láttam magam az erdőben sétálgatva, felismervén minden virágot az illatáról.
Volt még egy megegyezésünk, miszerint ha a németek zsidók után kutatva ide is eljutnak, akkor mi Anyuval lemegyünk a hatodik emeletről az ötödikre, és kiugrunk az ablakon, nehogy miattunk büntessék meg a Szkovronek családot.
Az egyik nap valóban idejöttek a németek, és mindenhol zsidókat kerestek. Már a negyediken voltak, mikor Anyu fogta a kezemet, hogy a megegyezéshez híven lemenjünk az ötödik emeletre. Hanka Szkovronek állított meg bennünket. Hozott egy hosszú létrát, és ránk parancsolt, hogy másszunk fel gyorsan a háztetőre. Ott ültünk egy jó ideig, míg Hanka le nem hívott minket.
Mikor ismét bent voltunk a lakásban, Hanka elmesélte, hogy a németek már az ötödik emeleten jártak, amikor egyszer csak meggondolták magukat és elhagyták az épületet.
Hirtelen mind a hárman – Anyu, Hanka és én – boldogan táncra perdültünk. Örömteli tánc volt ez, a megkönnyebbülés és a szabadság tánca, a gonoszságon való felülkerekedés tánca.

kérdések:

1. Mit tudott meg Hana a varsói gettó lázadásáról?
2. Mi volt a lengyelek véleménye a gettó lázadóiról?
3. Mi a Ti véleményetek a gettó lázadóiról? Lehet-e őket hősoknek nevezni?
4. Lehet e  Hana  és édesanyja viselkedését  hősiesnek nevezni?

11. A Háború Végén

Tízéves voltam, amikor véget ért a háború.
Anyuval együtt vonattal utaztunk haza, Biala Rawskába. Azt hittük, hogy majd Aput is ott találjuk, és reméltük, hogy lesz valaki a családból, aki megmenekült.
A vonaton összetalálkoztunk egy volt lengyel szomszédunkkal. Azt hittem, hogy örömmel fog viszontlátni minket, de ő csak egy futó pillantást vetett ránk, és már nyomult is be a vonat belsejébe.
Megérkeztünk a városkánkba. Mikor elhaladtunk a lakásunk mellett, bepillantottam az ablakon. Minden úgy állt a helyén, mint régen, amikor elmentünk. De most egy lengyel család lakott ott. Ez már nem volt a mi otthonunk.
Aztán később Marisa barátnőmhöz látogattunk el. Ott maradtam nála, amíg Anyu elment ahhoz a parasztasszonyhoz, aki a disznóóljában bújtatott minket, hogy Apu sorsa felől érdeklődjön.
Marisa már nem volt a barátnőm.
Túl sok minden történt, és annyi minden megváltozott azóta, hogy együtt bújócskáztunk a ház mögötti lugasban!
Anyu csak hallgatott, mikor visszajött a lengyel parasztasszonytól. Én se kérdezősködtem.
Csak mi ketten maradtunk meg Anyuval… egyedül.
Elvesztettük Aput, nagymamát, odavesztek a nagybácsik, a nagynénik, Henja, az unokatestvérem… mindenki.
A városkánk zsidó lakosaiból csak két gyerek menekült meg – én és egy kisfiú –, és még harmincöt felnőtt.
Másnap örökre elhagytuk kis városunkat.

Távozásunk után egy másik városba költöztünk, és senkinek se mondtuk meg, hogy zsidók vagyunk.
Anyu varrónőként dolgozott, én meg a helyi lengyel iskolába jártam.
Osztálytársaimmal együtt mentem a katolikus templomba, és a papnál hittant tanultam. Egyszer, amikor a pap kérdésére csak én tudtam a helyes választ, azt mondta: „Hanicska, ha nem tudnám, hogy keresztény vagy, hát azt mondanám, hogy egész zsidó eszed van.”
Hazaérve arra kértem Anyut, hogy menjünk, és keressük meg a túlélő zsidókat.
Így utaztunk Łódźba. Péntek volt, amikor Anyuval a város utcáit róttuk, s hirtelen égő gyertyákat pillantottunk meg az egyik ablakban.
– Ma van Sabbat előestéje – mondta szomorúan Anyu.
Aztán bekopogtatott az ajtón, ahonnan töltött hal erős illata ütötte meg az orrunkat. Anyu sírva borult a zsidó háziasszony vállára… Ismét zsidók közt voltunk.
Anyu Łódź városából ismerte Kupersmidt József urat, aki a háborúban elvesztette feleségét és kislányát. Anyu és Kupersmidt úr összeházasodtak, ő lett a nevelőapám.
Egy év múlva megszületett kisöcsém, Ávrahám.
József apa elmesélte nekem, hogy az ókori Hana, akiről a nevemet kaptam, milyen hősiesen viselte el Antiokhosz császár kegyetlenségét, aki kínhalálra ítélte a fiait, amiért azok zsidókként akartak élni.
Ekkor már nagyon közel éreztem magam a zsidó néphez, és minél hamarabb szerettem volna Izrael földjére érni.
Hamarosan beléptem a „Haluc” ifjúsági mozgalomba. Itt sokat hallottam Izraelről, ahová nagyon vágytam.
Számomra ekkor már világos volt, hogy a családom nem marad Lengyelországban. Többek között felajánlották, hogy vándoroljunk ki Amerikába, de kijelentettem, hogy én csak Izraelbe akarok menni.
Így hagytuk el Lengyelországot, és Izraelt vettük célba.

kérdések:

1. Miért akartak Hana  és édesanyja  ismét zsidók között élni?
2. Miért nem akartak Lengyelországban maradni, és hová akartak eljutni?

Amikor az „Acmaut” (Függetlenség) nevű hajó Haifa városához közeledett és a fedélzetről megpillantottam a Karmel-hegyet, tudtam, hogy hazaérkeztem.
Ekkor gondoltam arra, hogy most már Hana a nevem, és büszke vagyok zsidó mivoltomra. Erec Iszrael földjén élek, ahol a zsidó népnek jövője van.
Izraelbe vándorlásom után Tel-Avivban telepedtem le a szüleimmel együtt.
Később kitanultam a nővérszakmát, és évekig az egészségügyben dolgoztam, Tel-Avivban. Jichák Gofrithez mentem férjhez, és megszületett Ofer nevű fiam, aki ma már orvos. Jeruzsálemben él feleségével, Dafnával, és két gyerekével, Sanival és Gillel.
Édesanyám, Ziszel, szintén Tel-Avivban élt, időskorában is folytatta a varrást.
A Szkovronek családot soha nem felejtettük el. A Jad Vasem Intézetben fát ültettek emlékükre, miután a Világ Igazainak ismerték el őket.

kérdések:

1. Hogyan folytatódott Hana élete?
2. Szerintetek miért mesél Hana új családjáról?
3. Milyen levelet irnátok Hanának?

Életem végéig magamban fogom hordozni a történetemet, melyből csak egy keveset meséltem most el Nektek. Örömmel válaszolok majd leveleitekre, ha írtok nekem, és szívesen találkozom Veletek.

Hana Gofrit
Dizengoff 25, Tel-Aviv 63116
Israel

*Hana Gofrit története
Irta : Neomi Morgenstein
Rajz: Avihaj Kohen
Szaktanács: Rami Bar – Gijora, Karmit Szagi, Sulamit Imber, Avraham Milgrem
Yad - Vasem Jeruzsalem 1995

▲ Oldal Tetejére