Mindennapi élet a varsói gettóban 1940 és 1943 között
a Jad Vasem didaktikai füzeteiből

1. A Gettó felállitása

      Meri Berg visszaemlékezéseiből. 1940. Nov.22.

Már egy hete , hogy a gettó teljesen el van szigetelve a külvilágtól. A piros téglából épitett falak olyan magasak hogy mindent eltakarnak. Belűlről a gettó olyan mint egy méhkas, minden sarokban, minden udvarban, ahova nem ér el a Gestapo, arról tanakodnak az emberek, hogy vajon mit akarnak elérni a németek a gettóba zárással? Hogy fog ide bejutni az ellátás, hogyan lehet majd valamilyen rendet teremteni? Vagy talán mindez a javunkra lesz, igy talán már békén hagynak bennünket?

      Haim Aharon Kaplan naplójából

Azt hittük, hogy a Gettó fellálitása után majd békén hagynak minket, hiszen a németek szemében ez egy veszélyes hely ,ezért aztán egy német se kockáztatja majd az életét. De most is tévedtünk. A gettó a legjobb hely ahol szabadon lehet gyilkolni, és kirabolni a zsidókat. Itt senki se lát , senki se hall semmit. A lengyelek már elmentek innen, a zsidóktól senki se tart, hiszen ők nem emberek.

      H.A. Kaplan naplójából

A legszembetűnőbb jelenség a gettó utcáin a zsúfoltság. Az emberek mindenütt egymásnak mennek, de ezen senki nem ütközik meg, és nem kér bocsánatot. Mindenki tudja, hogy nem lehet másképp közlekedni. Ilyen helyzetben az ember nem panaszkodhat, hogy nincs elég hely, most mindenkinek ugyanaz a sorsa, mindenkire ugyanazok a borzalmak várnak. Az emberek arcára csendes szomorúság telepedett.

4. A kalap

Sok oka van annak is, hogy a gettóban kialakult egyfajta egyenruha-divat, mintha hirtelen megengedték volna, hogy igy öltözkedjenek. Eddig Lengyelországban a legtöbb zsidó az úgynevezett “zsidó kalapot” hordta, amit még a nemzsidók is ismertek. Ez egy kis fekete bársony kalap volt, elől betört keskeny karimával. Nem könnyű megmegyarázni, hogy miért pont ebben a kalapban jártak a vallásos haszid zsidók, mi volt ebben a zsidó jellegzetesség, de generációkon keresztül ragaszkodtak ehhez a különös sapkához, amit se a modernizáció, se a szocializmus vagy a cionizmus nem volt képes levenni a fejükről. De ahogy a németek kezdték a zsidókat az utcán összeszedni, hogy kényszermunkára fogják be őket, mindenki rögtön megpróbálta eltüntetni magáról a zsidó jellegzeteségek jeleit. Miután a nagy orra nem volt orvosság, hát legalább levették a kalapot. Kicserélték más kalapra, olyanra, amilyet a nemzsidók hordtak, hátha ez segit. Egy nap azt a parancsot adták ki a németek, hogy minden zsidó, aki egy egyenruhás némettel találkozik szembe az utcán, rögtön álljon félre. A németek persze azt akarták, hogy kalapemeléssel tiszteljük meg őket. Hogy lehet megtisztelni egy megszállót, akinek az a célja hogy eltüntessen minket a föld szinéről? De hát egy elmebetegre nem lehet józan ésszel hatni. Igy aztán nehéz sors várt arra a zsidóra, aki nem emelte meg a kalapját. És egyáltalán, egy nép, aki kalapemelgetéssel van elfoglalva, szerintem az őrült.

      Jichak Zukermann visszaemlékezéséből

Ami a kalapot illeti, én sohase emeltem kalapot a németek láttán, egyszerűen azért, mert inkább jártam hajadonfőtt télen is, nyáron is. Aztán azt vettem észre, hogy ebben nem voltam egyedül.

      Meri  Berg  visszaemlékezése

Ma reggel egy vagont láttam az iskola abakából, de az volt a furcsa, hogy a vagont lovak húzták. Az egyik idős tanárunk meg is jegyezte viccesen, hogy “úgy látszik, megfiatalodtam, és visszatértünk a gyerekkoromhoz, akkor voltak ilyen omnibuszok divatban.” Ezeket az omnibuszokat a gettóban “Kohenheller”-eknek hivták, a két alapitó társ neve után. Minden omnibusz tetején ott volt a sárga csillag. Néha megálltak “tankolni” ami azt jelentette, hogy a lovakat megetették.

      Perec Opcsinszki visszaemlékezése

A varsói  gettó utcáin  riksákkal is közlekedtek, hiszen ezek az “internacionalista” zsidók nem szégyelltek a világ minden sarkából összeszedni amit csak lehetett, még Kinától és Japántól is tanultak. A riksák nagyon hasznosak voltak a gettó keskeny utcáin, főleg amióta a németek elkobozták a zsidóktól az összes szekereket, meg a lovakat. A zsidók hamarosan olyannyira tökéletesitették az idegen járművet, hogy a kinaiak is megirigyelték volna. A riksa ülése alatt csempészték be az élelmiszert a gettó éhező lakosainak.

      Rachel Auerbach visszaemlekezése

“Én nem tolvaj vagyok, hanem ételrabló!” sirt keservesen egy kisfiú, akit azon kaptak, hogy egyik társa zsebéből kilopta a kenyeret. A gettóban  jobban tisztelték  az ételrablást az egyszerű lopásnál.  A Milna utcában mindennapos látvány volt az ételrablás. Igy például amint egy asszony  szatyorral lépett ki a boltból, már rögtön az ajtó előtt beleütközött az ételrablókba, akik ott várakoztak prédájukra. Ezek a  “rablók” 15 éves gyerekek voltak, akik villámgyorsan benyúltak a szatyorba, kirántották belőle az élelmiszert, és rögtön a szájukba tömték, mert ez volt a legbiztosabb. Amikor aztán az emberek a kirabolt asszony segitségére futottak, és minden oldalról nekiestek a “rablónak”, az csak tartotta a hátát, ügyet sem vetve az ütlegelésekre, miután csak az érdekelte, hogy kenyér van a szájában, ami pár percre csillapitja szörnyű  éhségét. Amit nem lehetett megenni, azt nem raboltak. Senki se lopott ridikült, vagy pénztárcát. Egyszer egy dobozt loptak tőlem, de amikor a „rabló” után kiabáltam, hogy a dobozban cipőkrém van, rögtön visszadobta, miután már majdnem elkezdte enni.

      Perec Opsinszki visszaemlékezése

Napról napra egyre több lengyel  lopakodott be a gettóba, kereskedési célokkal. Mindent, amit ki lehetett vinni a gettóból azt kivitték. Főleg textilárut, cipőt, fehérneműt, sőt még a pehelypaplanokat is felhasitották és a bélését eladták. A zsidó szabók régi ruhákat és öltönyöket forditottak ki, és varrtak újjá. A lengyelek a gettón áthaladó villamossal jöttek be, miután lepénzelték a rendőröket, és utazás közben ugrottak le a járműről. Sokuknak lakkcsizma volt a lábukon, bundát és aranygyűrűt hordtak, az arcuk pirospozsgás volt.  A lengyel parasztasszonyok ügyesen mentek egyik zsidó árustól a másikhoz, ahol potom áron  vásárolták meg tőlük a legjobb árukat. Esténként selyemmel, bársonnyal, perzsaszőnyegekkel tömött hatalmas batyukkal a hátukon vártak a gettóból kiutazó utolsó villamosra, közben folyton körbe néztek, nem jönnek-e a németek.

      Iszrael Gutmann leiirásából

A legszomorúbb sorsuk azoknak az embereknek volt, akik nem dolgozhattak, és igy lassan lassan, személyes és családi értékeiket, mindent, ami valaha az otthonukban volt eladni kényszerültek. Ezek nagyon korlátolt bevételi forrás volt, ezért eme családok rohamosan leépültek, éheztek és segitségre szorultak. Ebbe a kategóriába főleg a Varsón kivüli zsidók kerültek, akik eleve az alacsony bevételű dolgozóknak számitottak.

      Rachel Auerbach visszaemlékezése

Nincs szomorúbb látvány annál, mint amikor az emberek az utolsó rongyukat árulják egy falat kenyérért. Nem egyszer kitépik a kabát bélését egy üveg lekvárért, vagy valami orvosságért. De sajnos, egy negyed kiló kenyér nem könnyit a szörnyű éhségen, a gyomor rögtön felemészti,és mérgesen korog tovább: ”Még,még!” Mindennapi esetnek számit az, hogy az éhenhalt, csontvázzá fogyott hozzátartozók hulláit reggelenként az ajtó elé teszik ki, néha még a haldoklót is, mert nem volt pénzük szekérre, ami elvinné azt. De  előbb teljesen lecsupasztotják őket, levesznek róluk minden használható értéket.

      Meri Berg naplójából

Valyon miről álmodnak azok a szerencsétlenek, akik a hóban fekve ökölbe szoritott kezekkel az üzletek kirakatára függesztik üveges tekinetüket? Biztos egy darab fehér kenyeret, egy szelet tortát, egy kis fehér túrót látnak szemeik előtt. A gettóban ezeket “kenyérálmodóknak” hivják. Igy hunyják le örökre szemüket a gettó járdáin.

      Imánuel Rigenblum leirásaiból

A zsidó könyvesboltok nem léteznek többé, miután bezárták őket, és a könyveket elvitték. Amit nem vittek el, az most mind az utcákon van. Itt még a betiltott könyvek is megtalálhatók, Zweig, Marx, Lenin, Feuchtwanger, Warfel. Az egész náciellenes irodalom megtalálható itt, és szabadon árulják őket. Nagy sikere van az idegen nyelvű könyveknek, főleg az angol nyelvűeknek. Az emberek szivesen tanulnak nyelveket, mert fel akarnak készülni a kivándorlásra a háború után. Valamikor a könyvek szentek voltak, generációk örökölték a családi könyveket, csomagokban  sohase volt szabad árulni őket. Hová jutottunk...

      Rachel  Auerbach visszaemlékezése

Ma, hosszú idő után először, egy kertben ültem pár óra hosszat. Valóságos élmény volt ez számomra. Először láttam rügyező fákat, apró szines virágokat és frissen zöld leveleket, amint a napfény rájuk sütött. Valaki azt mesélte, hogy a következő párbeszédet hallotta, amint két kislány mellett ült. Egy 9 éves kislány  Varsó hires parkjairól mesélt nála fiatalabb barátnőjének, s amikor a hatalmas virágágyakról, és a tavon úszó hattyúkról beszélt, a kislány értetlenül bámult rá, és azt kérdezte, hogy “Mi az a hattyú, és mi az hogy virág?”

      A földalatti mozgalom újságjából

Hogyan lehet viselni egy ilyen karszalagot? Szinte ég a karom tőle. Mintha egy nyakörv lenne a torkomon. Szörnyű félelem fogott el. Éjjelenként nem birtam elaludni. Állandó veszélyben érezem magam. Az utcán mindig körülnézek, és az idegeim pattanásig voltak feszülve. Egyetlen vágyam az volt, hogy biztonságosnak és a magaménak érezhessem a talpam alatt a földet.

      M.A. Kaplan naplójából

Az emberek százai és ezrei viselik magukon ezeket a fehér vagy sárga rongyszalagokat. Mire való mindez? Az egyetlen ok rá a faji megkülönböztetés. A zsidó intelligencia, akik a nemzsidókkal együtt éltek, és a zsidókból éltek meg, a kitértek, újak és régiek egyaránt, mindenki, a nyomorultak, a rosszak és a jók is, mindenki kivétel nélkül köteles volt viselni a sárga csillagot.

▲ Top